Jehova felmagasztalja a nevét (A fejezet eredeti címe)
Isten népe kellő fontosságot tulajdonít Isten nevének (4.fej.)
Ez a fejezet nem kapcsolódik a könyv fő témájához (Az Isten Királysága uralkodik). Egyetlen helyen szerepel maga a Királyság kifejezés is a főszöveg 5. bekezdésében egy mellékes utalásként. Itt tehát csak azt lehet ellenőrizni, hogy Jehova valóban felhasználta-e a Bibliakutatókat nevének felmagasztalására, egyáltalán dicsőség-e bármilyen tekintetben is az, amit a fejezet ebben a tevékenységben a szervezetről állítt.
Hasonlóan a 2. fejezethez, ismét egy felkészítésről van szó, amit szintén Jehova végez, a nevének viselésére készíti fel a Bibliakutatókat (4/7). A felkészítés azt eredményezi, hogy Jehova felmagasztalja a nevét.
A Királyság megszületésére nem sikerült a felkészítés. Hogyan sikerül Isten nevének viselésére?
Ha Isten népe kellő fontosságot tulajdonított Isten nevének, az megfelelő felmagasztalást eredményez? Valószinűtlen, hogy egy ilyen szubjektív szempont alapján tárgyilagos legyen a végeredmény.
A bevezetés szerint Jehova egy külön bibliafordítást készíttetett Jehova Tanúival abból a célból, hogy felmagasztalja a nevét. Így az 1. bekezdés alapján azt hinnénk, hogy a felkészítés 1947-ben indult, a felmagasztalás pedig 1960-ra meg is valósult, A Szentírás új világ fordításának elkészültével, ami kimagasló felmagasztalást jelentett.
Miből állt ez a kimagasló felmagasztalás? A Jehova név több mint 7000-szeres szóismétléséből. Az új világ fordítás nem egyedülálló a Jehova név használatában, mert a jóval korábbi American Standard Version szintén használja és kb. ugyanennyiszer. Az Uvf-ban azonban olyan helyeken is megjelenik a név, ahol még az ókori kéziratok sem tartalmazzák. Pl. az Újszövetségben 237 helyen. Referenciaként az ószövetségre hivatkozik a vezetőtestület, miközben nem tagadják, hogy azt is megváltoztatták, mert 140 olyan helyre tették be a nevet ott is, ahol a kéziratokban eredetileg nem volt.
Feltűnő, hogy a fordítói munkára való felkészülésnek, illetve a fordítók kiválasztásának nem tulajdonít jelentőséget a vezetőtestület. Mintha az magától értetődő lenne, hogy Isten népe tud, megfelelő bibliafordítást készíteni, csupán 1947. december 2-ig még nem jutott eszébe ennek nekiállni. A fogalmazás azért is félrevezető, mert Isten népe (ha jehova Tanúi valóban azok lennének), nem tud és ténylegesen nem is készített soha, semmilyen bibliafordítást.
A 7. bekezdésnél váltás történik a bibliafordítás témájáról az Isten nevének viselésére. A vezetőtestület itt azt a látszatot kelti, mintha Isten népe (Bibliakutatók), szerették volna a Jehova nevet viselni, de azt Jehova bizonyos feltételekhez szabta. Azért, hogy megfeleljenek a követelményeinek, maga Jehova állt neki felkészíteni a Bibliakutatókat arra, hogy a nevét viseljék.
Meg kell jegyezni, hogy ez egy fikció, egy anekdota.
Soha nem zajlott ilyen párbeszéd a Bibliakutatók (vagy képviselőik), és Jehova között, amiről a 7. bekezdés beszél. Nincs nyoma a korabeli kiadványokban egy közvetlen kérésnek, de még csak egy imának sem, amiben a „Jehova Tanúi” névhasználat óhaja és az arra adott isteni reakció hangzana el. A vezetőtestület egy mesére alapozza az Új világ fordítás és a „Jehova Tanúi” elnevezés isteni szándékát.
Abból is látszik, hogy a névhasználat iránti vágy, ill. isteni engedélye és az erre való isteni felkészítés az olvasók teátrális félrevezetése, hiszen a kijelentés egy teljesen szubjektív elemre épül, azzal kezdődik:
„Ám úgy tűnik”
Ez egyértelműen egy egyéni nézőpont, sőt, inkább feltételezés. Ettől azonban még lehetne ésszerű, logikus. De nem az, mivel bizonyítékok nem támasztják alá a nézőpontot, az állítólagos isteni követelmények pedig még csak körvonalazva sincsenek, nem hogy egyértelműen megfogalmazva és az sem, hogy mikorra kell készen állniuk.
Semmi ellenőrizhető, bizonyítható és főleg bibliai, nincs a történetben!
Ezenkívül a bemutatott dátumok szerinti események is ellentmondásban vannak a 7. bekezdés fikciójával.
A 7. bekezdés alapján, mégis a követelmények felsorolására és azok teljesítésére lehet számítani, majd a 8. szerint arra is,
„hogyan segített Jehova a népének jobban megérteni a nevével kapcsolatos fontos igazságokat”
Mit kap meg ezekből az ígéretekből az olvasó?
Semmit!
A 8. bekezdés előrejelzését úgy hagyják figyelmen kívül a következő bekezdésekben, mintha nem is létezne. Ahelyett, hogy Jehova segítségét mutatnák be a nevével kapcsolatos fontos igazságok ügyében, a leírás úgy folytatódik, hogy a szolgái maguktól ismerik fel a fontos igazságot. Arra, hogy Jehovának ebben milyen szerepe volt, bizonyíték helyett csupán egy homályos utalás van: Idővel Jehova segített. Hogy mikor és miért pont akkor, hogyan és pontosan kinek, ez nem lesz világos.
Miközben folyamatosan Isten szolgáiról és igaz keresztényekről van szó, kiderül, hogy sokáig még azt sem fogták fel, hogy fontos Isten neve! Az, hogy a Teremtő olyan emberekkel akarja felmagasztaltatni a nevét és elnevezni is őket arról, akik azt sem tudják, milyen jelentősége van a névnek, legalább olyan hihetetlen, mint az, hogy egy ilyen nép, egyáltalán viselni óhajtja azt. A 9. bekedés érvelési menete Jehova konkrét tevékenységére vonatkozik, vagyis, ő készíti fel a Bibliakutatókat.
A vezetőtestület szerint így csinálta:
1. Hagyta, hogy Az Őrtorony leginkább Jézusra összpontosítson >>
2. Hagyta, hogy „túlzott fontosságot tulajdonítottak” Jézusnak >>
3. Idővel Jehova segített megérteniük, (hogy ez így nem jó) >>
4. A testvéreink Jehova neve iránti szeretetéről tanúskodott az, hogy kellő fontosságot tulajdonítottak ennek a névnek >>
5. Jehova a neve iránt tanúsított szeretetük miatt kegyes volt hozzájuk >>
Nyoma sincs a folyamatban, hogy szeretnék felvenni az isteni nevet. Amíg nem becsülték azt, addig érthető is, de láthatóan később sem!
A 9. bekezdés feltűnő ellentmondása, hogy vastagon kiemelve állítja,
„Jehova szolgái felismerték, hogy fontos Isten neve” >>
A folytatásban mégis ezzel szöges ellentétben álló kijelentéseket tesz:
„az Őrtorony Jézus nevét tízszer többször említette, mint a Jehova nevet” >>
„Az Őrtorony leginkább Jézusra összpontosított” >>
„túlzott fontosságot tulajdonítottak Jézusnak” >>
Jehova tehát úgy segített megérteni a nevével kapcsolatos fontos igazságokat, hogy szolgái Jézus nevét használták, Jézus személyére és az áldozatára összpontosítottak, és Jehova helyett, Jézusnak tulajdonítottak fontosságot.
Isten nevének felmagasztalásában szerepet játszott a munka is, mellyel (álítólag) megbízta a neve viselésére áhítozó Bibliakutatókat. (4/11)
A történelem manipulálásának egyik módját mutatja be a 11, 12. bekezdés. Az 1919-es dátumot, mint egy fordulópontot, vagy mérföldkövet kívánják utólag úgy bemutatni, hogy minél több eseményt próbálnak hozzá kapcsolni. Itt pl. azt, hogy
„megértették, hogy milyen munkával bízta meg őket Isten” >>
Ha 1919-ben valóban megértették volna, akkor is legalább 40 éves késésben lettek volna Russell megjelenése után, amire céloz is a 4. fejezet 8. bekezdése (4/8), ami azt állította, hogy ebben az időszakban Jehova folyamatosan segítette a nevével kapcsolatos igazságok megértését.
De vajon tényleg 1919-ben értették meg a munkamegbizatásukat?
A 11. bekezdés úgy említi 1919-et a prédikáló munka fontosságával kapcsolatban, mintha ez lett volna a „kellő idő”, vagyis Jehova által meghatározott dátum annak megértéséhez. A 12. bekezdés eleje pedig tovább erősíti azt az illúziót, hogy ebben a kérdésben valóban 1919 volt a fordulópont,
1919 előtt Az Őrtorony egyáltalán nem tárgyalta Ézsaiás következő kijelentését: „Ti vagytok az én tanúim – ez Jehova kijelentése –, igen, szolgám, akit kiválasztottam”
De a három mondattal később következő cáfolat szerint az Őrtorony még 1919-ben, sőt évekig utána sem tárgyalta Ézsaiás próféciáját. Csak hat évvel később, 1925-1931-ig foglalkozott a tanúskodó munkával és annak Ézsaiás általi próféciájával.
Ez lenne a 2. bizonyítéka annak, hogy valóban Jehova végezte a Bibliakutatók felkészítést a nevének viselésére és felmagasztalására. (4/8)
A magyarázat azonban sántít, hiszen, ha Jehova valóban évtizedeken át (1800-as évek vége óta) segítette volna a tanúskodó munka végzését és megértését, akkor mivel magyarázható, hogy Russell Bibliakutatói az aratást elvégzettnek tekintették 1914-ben, Jézus Krisztus azonban akkor kezdte el ösztönözni a követőit a munkára, itt pedig 1925-től kezd az Őrtorony egyáltalán foglalkozni a témával?
Ez a kaotikus tanítás ugyanarról a tevékenységről, mely a végidő legfontosabb munkájának van beállítva, sőt feltételként szolgál a Jehova név viseléséhez, hogyan magasztalhatja fel Jehova nevét? Hogyan tulajdonít kellő fontosságot Isten népe a nevének, ha a munkát, amit évtizedek óta végezni kellene, abbahagyta 1914-ben, amikor Jézus elkezdte és 11 évvel később 1925-ben tűzte ismét napirendre?
Az igaz keresztények nem értették meg, milyen munkával bízta meg őket Isten, mert Isten helyett Jézust dícsérték, a prédikálást (aratást) 1914-ben abbahagyták, noha Jézus akkor kezdte és 1925-ig nem volt szándékukban Jehova Tanúiként szolgálatot végezni az Ézsaiás 43:10-zel összhangban.
Ezek a megjegyzések nem azt mutatják, hogy Isten népe kellő fontosságot tulajdonít Isten nevének, és ha ez valóban az alkalmasságukra vonatkozó isteni próba volt, mert a 12. bekezdés ezt állítja, akkor semmi esetre sem váltak alkalmassá Isten nevének viselésére.
Jehova nevének felmagasztalásában szerepet játszott az is, hogy népe megértette, fontos megszentelni Isten nevét.
A 14. bekezdés szerint ezt 1929-re értették meg, legalábbis akkor jelent meg egy tanítás a témáról a Prófécia című könyvben. Ez a Rutherford kiadvány hiába jelentette ki, hogy
„Az egész világegyetemben mindennél fontosabb [hogy meg legyen szentelve] Jehova neve”
a Bibliakutatók, sem viselkedésükkel, sem tanításaikkal nem szentelték azt meg.
Miért mondhatjuk ezt?
A 15. bekezdés összefoglalója szerint is, csupán a 30-as évek elejére értették meg azokat az ún. fontos igazságokat, holott Jézus Állítólag már 16 éve királyként uralkodott, alaposan megszemlélte, megtisztította őket, 11 éve kinevezte a hű és bölcs szolgát, stb. mégis,
– Abban az időben hamis vallásos szimbólumokat használtak az imádatban,
– Sátáni hazugságokat tanítottak a szolgálatukban,
– Nem voltak semlegesek a világ ügyeiben,
Ha ennek ellenére igaz lenne a 15. bekezdés állítása,
„Az 1930-as évek hajnalára felismerték a testvéreink, hogy fontos Isten neve, megértették, hogy milyen munkával bízta meg őket Jehova, és tisztábban látták, hogy mi az, ami mindennél fontosabb.”
az csakis azt jelentheti, hogy bűneikben és mulasztásaikban tudatosak voltak. Ilyesmi pedig Isten munkájában soha nem volt tolerálva, úgy meg aztán végképp nem, hogy még jutalmazzon is. Márpedig a vezetőtestület ezt kívánja felépíteni a magyarázataival és elhitetni olvasóival amikor kijelenti,
„Ekkor érkezett el az idő, hogy Jehova megadja a szolgáinak azt a kiváltságot, hogy viselhetik a nevét.”
Mielőtt a 19, 20. bekezdések rátérnének az 1931-es kongresszus határozatára, amit Rutherford bíró szövegezett a Jehova Tanúi név használatáról, még egy gyors történelmi áttekintésben is megpróbálja a 16-18. bekezdés elhelyezni a Bibliakutatókat, megemlítve néhány eseményt is, mit sem törődve azzal, hogy ez nem megerősíti majd, hanem éppen cáfolja az eddig elhangzottakat.
„18 Miután Jehova 1919-ben kinevezte a hű rabszolgát, segített a népének felismerni, hogy milyen munkát kell elvégeznie. A szolgái hamar ráébredtek, hogy az különbözteti meg őket az összes hamis kereszténytől, hogy házról házra prédikálnak. Nem sokkal korábban ismerték fel azt is, hogy a Bibliakutatók elnevezés nem elég egyedi. Már nem csupán az volt a céljuk, hogy tanulmányozzák a Bibliát, hanem az is, hogy tanúskodjanak Istenről, valamint hogy tiszteljék és felmagasztalják a nevét. Milyen elnevezés illene rájuk? Erre a kérdésre 1931-ben kaptak választ.”
A felismerés, amiről itt szó van, az imént láthattuk, hogy nem 1919-ben történt, bármilyen szép lenne a hbsz kinevezéshez kapcsolni. A 12. bekezdés szerint 1925-31-ig cikkezett az Ézsaiás próféciáról az Őrtorony.
Annak latolgatása pedig, hogy a Bibliakutatók elnevezés nem elég egyedi, és helyette Milyen elnevezés illene rájuk, teljesen emberi, így kizárja az egész folyamatból Jehovát vagyis a névhasználat engedélyezését ill. az arra való alkalmassá tételt. Nem mellékes, hogy ha a Bibliakutatók az elnevezésüket újragondolták volna azzal a szándékkal, hogy változtassanak rajta, akkor azt idézhetnék valamelyik Őrtoronyból. Mégha a vezetőség, melyben nyilvánvalóan Rutherford véleménye dominált, esetleg mérlegelte is egy ideje ezt a kérdést, az 1931-es kongresszus résztvevőinek fogalmuk sem volt a névváltoztatás szándékáról, hogy miért ne lenne jó az addigi és mi lenne elég egyedi vagy mi illene rájuk. Ez világosan látszik a 19. bekezdésből,
„19 Amikor meglátták a programfüzetet, felkeltette a kíváncsiságukat az elején szereplő két hatalmas betű: J és W. „Mit jelentenek ezek a betűk?” – tűnődtek. Egyesek úgy gondolták, azt jelentik, „Várj!” („Just Wait”), mások pedig, hogy „Virrassz!” („Just Watch”).
Abban a pillanatban az összes jelenlevő megértette, hogy mit jelent ez a két titokzatos betű: a Jehova Tanúi név (angolul Jehovah’s Witnesses) rövidítései voltak.”
Tehát a Bibliakutatók társaságának ez az egész névváltoztatás história nem volt kérdés 1931. július 26-áig, annak ellenére sem, hogy az Őrtorony 1925-től a ti vagytok az én tanúim szövegű Ézsaiás próféciát napirenden tartotta.
Másrészt, az nyilvánvaló, hogy Istennek nem kell latolgatnia, hogy népére milyen név illik rá, illetve mi az, ami elég egyedi. Ha ez mégis mérlegelés tárgya volt az 1931-es kongresszus előtt, az kizárólag emberi üggyé silányítja azt, amit a vezetőtestület Isteni ajándéknak próbál bemutatni. Érthetetlen ez az eröltetett magyarázat az Isteni elismerés és jutalmazás bizonyítására, hiszen már eddig is annyi negatívum tárult fel a Királyság könyv első 3 fejezetében a Bibliakutatókról, hogy egyértelműen nem szolgáltak rá ezekre az isteni gesztusokra. Hát még, ha minden részletet figyelembe vennénk, amik a könyv későbbi fejezeteiben feltárulnak a botladozásaikról és bűneikről, mint pl. a háborúkban való részvétel, ami egyértelműen a semlegesség követelményének teljes figyelmen kívül hagyása, vonakodás a prédikálószolgálat végzésétől, nagy babilonnal való tisztátalan kapcsolat, a felsőbb hatalmak (Róma 13) totális félreértelmezése, többnejűség, házasság nélküli együttélés kinevezett személyeknél, stb. Ezek mind azok a tevékenységek, bűnök, melyek azt az időszakot jellemzik, melyet ez a 4. fejezet jóindulatúan, de hamis módon kizárólag pozitív módon mutatott be.
Így tehát csakis azt lehet megállapítani az Isteni név Bibliakutatókra való alkalmazásáról, hogy az nem isteni eredetű, hanem emberi találmány, Rutherford bíró ötlete volt. Akár Jehovának hívják a Teremtőt, akár nem, ő nem adományozta a Bibliakutatóknak, nem készítette fel őket évtizedekig tartó gondviselés által, így aztán ez a nép, semmilyen módon nem tudott a felmagasztalásához hozzájárulni a fejezetben elhangzottak szerint.
[1] A Szentírás új világ fordítása 1817.old.
[2] Az isteni név, amely mindörökké fennmarad 7–8. o. „Hogyan helyes Isten nevét kiejteni?” alcímtől.
[3] Az Isten Királysága uralkodik 8. fej. 14.bek.; Jelen jegyzet 8. fejezete 14. bekezdés kritikája
[4] Isten Királysága uralkodik 4. fejezet 9. bekezdés
[5] A Biblia – Isten Szava vagy emberé (gm) 5. fej. 59–60. o.
[6] Az Ószövetségbe is betették 141 helyre. ÚVF 1. függelék 3. bekezdés 1817.oldal
[7] Hirdetők 150.o. utolsó bek.
[8] Hirdetők 152.o. első bek.
[9] w 2000. január 1. 9.o.17.bek.. Az 1929.01.01. Őrtorony, amire hivatkozik, „Sátáni hazugságoknak” nevezi ezt a tanítást.
[10] A jw.org/ a Könyvtár > Videók > Szervezetünk > Történelem menüpont > Az Őrtorony 1879 óta jelenik meg
[11] A z online könyvtár 2012-es évfolyama képek nélkül jelenik meg, de a letölthető Őrtorony pdf 3. oldalán láthatóak a korabeli címlapváltozatok, így a bálványokkal illusztrált 1895-ös is.