TÉMA: Jézus jövendölésével összhangban jogi ellenállásba ütközik a prédikálómunka
A 13. fejezet felvezetője (133.o.), „lenyűgöző bizonyítékokat” ígér a Királysággal kapcsolatban. A Biblia ugyan nem ír arról, hogy Krisztus Királyságát a világi törvények jogi útján lehetne vagy kellene bizonyítani, de itt mégis ezek a hétköznapi hatósági, emberi és végsősoron a mai napig is kiszámíthatatlan eljárások, jogi győzelmek alapján akarnak isteni dolgokról meggyőzni.
Már a fejezet olvasása előtt érdemes megfontolni, hogy vajon a világi jogrendszerben a kedvező bírói ítéletek olyan kivételesnek számítanak, hogy egy győztes per kizárólag isteni csodának tekinthető?
Amikor a „királyság buzgó hirdetői” ellen indítanak és nyernek is pereket, pl. a pedofília áldozatai, millió $-os pénzbüntetések fizetésére kényszerítve a vezetőtestületet, vajon azt is ugyanolyan győzelemnek lehet tekinteni, mint azokat, melyeknek olyan nagy feneket kerítenek ezzel a fejezettel? Hiszen törvényszéki győzelem az is!?
Vagy azokról elég egyszerűen csak hallgatni, mert ha az olvasó kizárólag pozitív eseményekről értesül, akkor jobban elhiszi, hogy azokhoz tényleg köze volt Istennek?
Ha a múlt századi jogi esetekben Isten hajlandó volt győzelemre segíteni olyan embereket, akik nem értették a semlegesség kérdését, nem futottak ki nagy babilonból, nem a bibliai minta alapján szervezték összejöveteleiket és évtizedeken keresztül téves tanításokban hittek, buzgón terjesztve is azokat, akkor miért nem segít évek óta, pl. Oroszországban? Ha a tanítások és viselkedési normák mai állapota minden korábbinál jobban tetszik Istennek, akkor mivel magyarázható a vesztes jogi procedúra, ennek következtében a szégyen és egyes esetekben szenvedés is? Ott pl. már a 20.sz-ban egy jogi győzelemnek köszönhették a szabadságukat az orosz tanúk, de 2017-óta ismét korlátozások vannak és folyamatosan vesztes perek. Miért nincs magyarázat arra a paradoxonra, hogy a múlt századi Jehova tanúit még támogató Isten milyen szempontok alapján osztja a győzelmeket, ennek következményével, nyugalommal szabadsággal együtt és miért dönt úgy, hogy pl a Malawiban élők inkább brutálisan kegyetlen elnyomásban, üldöztetésben szenvedjenek évtizedekig? A 20.sz. első felében, melyben az ún. „lenyűgöző” bizonyítékokat adta Isten, világviszonylatban összesen annyian voltak Jehova Tanúi, mint most egyetlen államban, pl. Oroszországban. És jelenleg (2020-ban) mégsem áll győzelemre az orosz tanúk helyzete!
A fejezet első bekezdései szokás szerint megpróbálnak bibliai alapot teremteni a témának. Itt a 13. fejezetnél már nem először látható, hogy ebben mennyire nagyvonalú a könyv. Féligmeddig érthetőek is lennének a szervezet aspektusai, hiszen abból indulnak ki, hogy Jehova Tanúi ugyanolyan keresztények és ugyanazt a munkát végzik, mint az első századi keresztények. De nem egy esetben látható volt már eddig is, hogy mekkora tévedés ez (ha csak nem szándékos félrevezetés).
Jól látható lesz ez, ha sorravesszük a jogi esetek bibliai megalapozását és mai megfelelőiket a bizonyos „lenyűgöző” győzelmeket.
Bár jogi ügyekről szól a fejezet, a szóhasználat mégsem igazodik ehhez. Szembenálló felek, peres felek, alperes, felperes ezek a tárgyilagosságot segítő kifejezések szinte ismeretlenek a szervezet retorikájában, ehelyett szívesebben használják az ellenség, izzó gyűlölet, támadás és egyéb minősítő kifejezéseket, melyek egy jogi szövegben a legkevésbé sem a tárgyilagosság jellemzői.
Figyeljük meg, hogyan tekinti a szervezet azt a helyzetet, amikor a tanúk tevékenysége van súlyos és szerintük megalapozatlan jelzőkkel minősítve. Az 1989. augusztus 15-ei Őrtorony leír egy olasz bírósági eljárást, melyben egy pap és az ügyvédje sértő kifejezésekkel publikáltak valamit a tanúkról. A szervezet úgy döntött, hogy nem tűri el ezeket a minősítéseket, így jogi eljárást indított. Nem érezték elegendőnek azt a tanácsot és módszert, melyet a Szentírásból a szóbanforgó esettel kapcsolatban maguk is idéznek,
„Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent” (1Péter 2:12)
A jó magaviselet és a látható jó cselekedetek megítélését Péter apostol szerint nem hatósági személyek végzik valamiféle jogi eljárás keretében, hanem még a rosszindulatú pogányok is képesek megkülönböztetni és értékelni annyira, hogy dicsőítsék utána Istent.
Tartsuk ezt az apostoli figyelmeztetést szem előtt, amikor megvizsgáljuk a 13. fejezet jogi győzelmekről szóló beszámolóját, annál is inkább, mivel a szervezet is ezt ajánlja. Ha valamelyik jogi győzelem hatására a korábbi rágalmazóik „dicsőíteni kezdték Istent”, így az a jogi győzelem talán szolgálhatna valamiféle bizonyítékként a isteni támogatásra. De, ha nem! Akkor minek a bizonyítéka? Vagy a jogi kudarcok! Azok nem bizonyítanak semmit?
Az első kettő után, még a harmadik bekezdés is a korai keresztény gyülekezetet emlegeti, mint akinek peres ügye lett volna a prédikálómunka miatt. Ezek a bekezdések tökéletesen azonosnak minősítik a 2 évezreddel korábbi és az újkori eseményeket. Pedig azok sem a vádak tekintetében, sem a védekezés módját illetően, de még az eljárások indítványozásában és lebonyolításában sem hasonlítottak a modernkori, többnyire demokratikus jogrendszerekben lefolytatott eseményekhez. Pál apostol egyszer a császárhoz fellebezett, ami valamennyire közel állhatna ahhoz a kijelentéshez, hogy mai keresztények „bíróságra viszik az ügyeiket”, de ez a történet valamiért mégsem kapott szerepet a fejezetben. Pedig Pál élete valóban a jó hír miatt került veszélybe és ténylegesen ő kezdeményezte, igaz a már zajló eljárásban a fellebviteli meghallgatást.
Mi történt a 30-as évek amerikájában ami a szervezet szerint bizonyítja azt, hogy jogi ügyekben a Bibliakutatók, később Jehova Tanúi isteni segítséget élveztek?
Egy tanú család mind az 5 tagját letartóztatták a 5. bekezdés szerint a „királyságüzenet prédikálása” miatt. A Hirdetők könyvben meg lehet figyelni, hogy mi volt az aktuális Királyságüzenet akkoriban:
Az 1930-as években ez a buzgó Tanúk által hirdetett üzenet fájdalmas leleplezést tartalmazott a hamis vallásról. Ezzel kapcsolatban hasznos segédeszköz jelent meg Jehova Tanúinak az 1937. szeptember 15. és 20. között Columbusban (Ohio) megtartott általános kongresszusán.
Szeptember 18-án szombaton, a délelőtti előadása után Rutherford testvér bejelentette a sárgásbarna színű Enemies (Ellenségek) című könyv megjelenését…
„Jegyezzétek meg, hogy … mi ezzel a könyvvel »poroljuk« ki az öreg hölgy irháját.” (Hirdetők 84.o.)
A 7. bekezdés is elismeri, hogy azokban a hónapokban az a bizonyos „királyságüzenet” a „királyság jó híre”, vagy „örömüzenet” (ezeket szinonímákként is használják), egy „fájdalmas leleplezés” volt, Rutherford elnök – Ellenségek – c. előadása, melynek más vallások, elsősorban a katolikusok ellenségnek bélyegzése volt a lényege. Azt közvetlenül nem árulja el a bekezdés, hogy kinek és ugyan milyen jó hírt tartalmazhat egy előadás, aminek az a címe, hogy „Ellenségek”, de nem nehéz kitalálni, hogy egy katolikus közösségben pénzért terjeszteni egy ilyen témájú irodalmat, az elsősorban provokáció. Jó hír nem volt sem a katolikusoknak, sem a provokátoroknak, más néven Bibliakutatóknak.
Annyit azért megtudunk a bekezdésből, hogy mélyen vallásos érzületű emberek, jóhiszeműen hajlandók voltak meghallgatni és csupán a címe alapján nem ítélték el sem az irodalmat, sem annak terjesztőit.
A következő színes képek és aláírásaik az Ellenségek c. 1937-ben kiadott könyv illusztrációi. Nem nagyon lehet csodálkozni azon, hogy vallásos beállítottságú emberek megbántódtak, sőt ténylegesen is ellenségesekké váltak, amikor meglátták, hiszen durva sértések ezek a hitükre, egyházukra és annak méltóságaira nézve.
Az egyik kép pápai süveget viselő kígyó formájában szemlélteti a keresztény vallásokat, akinek a jármába hajtja fejét a politika és a kereskedelem. A másik, egy félig meztelen részeg női alak formájában fajtalankodik a nemzetekkel, akinek szintén pápai süveg van a fején.
Utóbbit a szervezet mai vezetősége már nem mutatja be teljes méretében, még akkor sem, amikor ennek a gusztustalan gyalázkodásnak éppen emléket állít a 2016-os Évkönyvben (Évkönyv 2016. 105.o.). A képnek csak egy retusált változatát közlik a harsány, vörös Sátánozó feliratok nélkül, pedig a mai társadalom, beleértve Jehova Tanúit is, ha nem is elfogadhatónak, de sokkal hétköznapibb jelenségnek tartják egy meztelen test bemutatását, mint 1937-ben a képek eredeti megjelenésének idején. Látható, hogy a 2016-os Évkönyvben a részeg prostituált nőnek csak a feje, ill. a pápai süveg lett a hangsúlyos, így az eredeti ábrázolásból már csak ezt a részt mutatják.
Hogy lehet azt állítani, az 1937-ben kezdődő és évekig tartó Ellenségek kampány hasznos segédeszközének titulált könyv szöveges tartalmáról, hogy jó hír, ha az illusztrációját szégyellik bemutatni, mert annyira gátlástalan és illetlen, hogy 2017-ben már vállalhatatlan a meztelen keblekkel bemutatott részeg prostituált látványa?
Ha a Teremtő jónak látta részletesen leíratni szöveges formában János apostollal a látomásait, de nem adott utasítást annak képi ábrázolására és Pál apostol így is hasznosnak és teljesnek tekintette azt az írást a Timóteusznak írt levelében, akkor, hogy lehet az, hogy 1937-ben meggondolja magát és Rutherfordnak azt az utasítást adja, hogy szemérmetlenül botrányos képekkel illusztrálja ugyanazt a bibliai üzenetet a 20.sz-i embereknek, ezzel megosztottságot idézve elő közöttük?
Ugyanez a Teremtő, ha csakugyan Ő állna a dolgok mögött, 2016-ban pedig már nem vállalja fel az 1937-es képi tartalmat!
Ez csak egy módon magyarázható. A bibliain kívül egyetlen más magyarázathoz sem volt semmi köze Istennek, sem szövegét, sem illusztrációit tekintve. A 2016-os Évkönyv (106.o) cáfolhatatlan bizonyíték erre amikor leírja, hogy ezeket a képeket a jávai vámhatóságok sem tolerálták és csak azzal a feltétellel adták át az Enemies könyvszállítmányt az ottani Tanúknak, ha minden példányban megsemmisítik a vitatott képeket, amit azok meg is tettek.
Ha a Tanúk világközpontjában tényleg isteni sugallatra készültek és kerültek a könyvbe a képek, akkor hogyan dönthettek úgy büntetlenül hétköznapi jávai tanúk, hogy azokat megváltoztatják?
Ha azok a kiadványok úgy tartalmazták az igazságot, ahogy a nyomdából kijöttek, akkor a legkisebb változtatás is benne, az igazság megváltoztatását, de legalábbis a nyomatékok és hangsúlyok változását eredményezték és ezt mégis büntetlenül meg lehetett csinálni, sőt, 2016-ban üdvözölni, mint találékonyság és problémamegoldás egy jópofa módját.
Tehát ilyen jó hírt kellett védelmezniük az amerikai Tanúknak is, melyről volt gramofonlemezük, hordozható, és nagyteljesítményű, gépkocsira szerelve, valamint nyomtatott könyv is, ugyanezzel a címmel, amit pedig pénzért árultak, de ha a helyzet úgy kívánta, akkor simán ceruzával a kezükben bármelyik hírnök javítást eszközölt benne a világ másik felén. Az Ellenségek könyv promóciója az 1937-es megjelenésétől fogva a következő évben is folyamatos volt az Ébredjetek folyóirat utolsó oldalán, 1938-ban végig.
A Bibliában hiába is keresnénk az ellenségek elnevezésű evangéliumot vagy jó hírt, de az úgynevezett Bibliakutatóknak ez volt a jó hírük az emberek számára. Akciósan, csomagban, csökkentett áron, képekkel vagy anélkül árulták a Királyságnak ezt a jó hírét. Ők mégis csodálkoztak, amikor nem fogadták egyesek kitörő örömmel. Amikor a hitnézeteikben sértett emberek bíróságra vitték ügyüket azt a szervezet minden további nélkül ellenséges magatartásnak és izzó gyűlölet megnyilvánulásának minősítette még akkor is, ha az ún. ellenségeik sikeresek voltak a jogi eljárásaikkal. Ugyanis az ellenségek törvényszéki sikerei akkor sem bizonyítják az isteni támogatást, ha azóta már a szervezet is elvetette az Ellenségek könyvet és történelmi érdekességként sem hajlandók minden részletét korrekten bemutatni.
A 6-7. bekezdésben említett tanúcsalád ügyében az a bírói döntés született, hogy nem zavarták meg a közrendet az Enemies kampány keretében. Természetesen nem azért, mert a két katolikus feljelentő meggondolta magát. Ők valószínűleg továbbra is sértettek és zaklatottak maradtak, hiszen jó hír helyett a hitnézeteik és egyházuk gyalázását törvényes dolognak minősítette a bíróság, sőt egy tanú ügyvéd reményteljes üzenetnek nevezte, aminek terjesztéséhez törvényes joguk van Jehova Tanúinak. Itt tehát született ugyan egy törvényszéki győzelem, de nem érvényesült az a, mondhatni „jogi tanács”, melyet Krisztus adott,
„Ezért mindazt, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is tegyétek meg velük, mert ez a lényege a Törvénynek és a Prófétáknak” (Máté 7:12)
Nem könnyű ezeket a beszámolókat egyszerre bírálni, ugyanakkor empátiát is kimutatni az áldozatok iránt. Természetesen azok a bebörtönzött vagy csupán perbefogott Jehova Tanúi, a saját szervezetük ellenséges magatartásának és félrevezetésének az áldozatai voltak elsősorban és ezért nem lehet hibáztatni őket. Retorikai képességekkel rendelkező harsány hitszónokok visszaéltek Istenfélelmükkel, hitükkel és jóhiszeműségükkel.
De azt azért még ők is észrevehették volna, hogy azokat a katolikusokat tekintették ellenségnek akiknek az előző pillanatokban még potenciális Jehova Tanúiként játszották le a Rutherford lemezt. Ők nem voltak eleve ellenségei Jehova Tanúinak, mert szóbaálltak velük és a szolgálatukat is elfogadták, csak érthető módon más véleményük volt a témáról mint Rutherfordnak és jogorvoslatot kerestek a problémájukra egy olyan hatóságnál melynek az ítéletét a Tanúk is minden további nélkül elfogadták akkor, amikor az számukra éppen kedvező volt. Érthetetlen, hogyan képesek keresztény emberek ilyen diszkriminációt tulajdonítani a Teremtőnek.
Aki a 9. bekezdés kárörvendő megjegyzéseit írta, gúnyolva az ügyész látszólagos következetlenségét, az nem vette figyelembe, hogy az a jó hír amit Jézus Krisztus hirdetett, egészen más okból volt népszerűtlen, így az ő üldöztetése és felelősségrevonásának is más oka volt, mint a Jehova Tanúja Cantwell család esetében. Jézus nem óriáshangszórókon üvöltött Russell vagy Rutherford képzelgéseket, napi tíz órán át,” olyanoknak, akik arra nem voltak kíváncsiak és nem mutogatott színes képes meztelen női ábrázolásokat egy olyan korban, amikor már az is szemérmetlenségnek számított, ha egy nő nem takarta el a lábait. Jézus hallgatói eldönthették, hogy hallgatják-e Őt vagy nem, de ezt nem tehették meg azok, akiknek az egész városát vagy faluját az ellenséges-kedő üzenettel harsogták tele Jehova Tanúi hangszórós autói. Jézust követték vagy éppen már vártak rá a hallgatói. A Bibliakutatókat és később Jehova Tanúit pedig egyszerűen nem lehetett lerázni hatósági segítség nélkül.
Az ügyész talán hibázott amikor ezeket a különbségeket nem vette figyelembe az 1.sz-i keresztények és Jehova Tanúi között. Rossz párhuzamot vont a két csoport között, de ez nem következetlenség, ahogyan a 9. bekezdés állítja, hanem egyszerűen eltért a tárgytól, hiszen a per, a közrend megzavarása miatt folyt, amibe az ún. üzenet tartalma mellett nyilván a hangerőt is bele kellett érteni.
A Lázadók vagy az igazság hirdetői alcím alatt a kanadai helyzetről is hasonlóan egyoldalú beszámoló olvasható. Mivel 1940-es a hír, csak 2-3 év telt el az Ellenségek kampány kezdete óta, így élénk fantázia nélkül is el lehet képzelni, hogy mi válthatta ki Quebec ún. izzó gyűlöletét. Persze nem kizárólag csak a képzelőerőre kell alapozni a véleményt, mert, ha a 37-40-es évek szervezeti folyóiratának csupán a karikatúráit átfutja valaki, azonnal láthatja, mennyire ellenséges ábrázolást tartalmaz más vallások (elsősorban a katolikus) és a politikai vezetők gyúnyolására. Tehát az Ellenségek c. könyv nem volt egyedülálló mások durva kigúnyolásában, hanem inkább ez volt a jellemző általában az akkori szervezet kommunikációjára. Ha mindezeket még szóban is megerősítették az utcai tanúskodások és előadások alkalmával, pl. az ordító hangszórós autók segítségével, akkor egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy nem mindenki fogadta lelkesedéssel sem a módszerüket és az általa terjesztett híreket sem.
A 11. bekezdéshez tartozó, „Quebec izzó gyűlölete Isten, Krisztus és a szabadság iránt egész Kanada szégyene” c. kampányanyag bemutat valamennyit az akkori idők hangulatából, az ún. jó hír fogadtatásából. Természetesen propagandaszerű a megfogalmazás, hiszen kizárólag az „ádáz üldözésre” és az „izzó gyűlöletre” koncentrál a nyomtatvány, valamint, hogy kapcsolatot és összejátszást mutasson ki a katolikus vallási vezetők és a hatóságok között, nem tényszerűen, de legalábbis a gyanú és vádaskodás szintjén. Bizonyos értelemben tehát kijelenthető, hogy Jehova Tanúi is egy gyűlöletkampányt folytattak, hiszen a kampányanyaguknak még a címe is a gyűlöletről szólt és annak szóhasználatában sem fukarkodtak azokkal a jelzőkkel, melyek megalapozzák ezt a minősítését.
Persze a Quebec tarományban történt esetek már következménye volt valaminek és nem elsősorban a kiváltó oka. De azt határozottan ki lehet jelenteni, hogy az amúgy is puskaporos hangulatban ez a szórólap, csak olaj volt a tűzre és ahogy a 12. bekezdéstől a folytatás bizonyítja is, mérséklő hatása semmilyen értelemben nem mutatkozott. Jézus krisztus ellenben nem csak saját példájával mutatta meg, hogy mikor kell hallgatni vagy beszélni, hanem mint módszert, közvetlenül tanította, így ajánlotta is, amikor azokról a városokról beszélt, akik nem reagáltak kedvezően az üzenetre. Az ajánlásában nem volt benne a szórólapozás, hatósági eljárások, csúfolódás, provokációk. Egyszerűen elhagyták a várost és kész. Nem jártak házról házra, hogy kijátszák a hatóságokat, ha egyik helyen nem engednének egy összejövetelt, megtartanák máshol. Quebecben viszont a Tanúk ezt tették.
Már az Ellenségek kampány is jókora ellenállást váltott ki a Quebecben, de a „Quebec izzó gyűlölete” kampány, még tovább fokozta ezt.
A saját maguk által publikált történelmükből is teljesen egyértelmű, hogy Jehova Tanúi szervezete gyújtotta azt a tüzet, melyet „Quebec izzó gyűlölete”-ként emlegetnek és ők maguk táplálták tovább, ellentétben a Példabeszédek 26:20 tanácsával, mely így szól:
Ahol nincs fa, kialszik a tűz, és ahol nincs rágalmazó, elcsitul a veszekedés.
Még ha rágalmazást közvetlenül talán nem is követtek el, ahogy a Példabeszéd mondja, megoldásuk a helyzetre a minél nagyobb nyilvánosság, csak tovább rontott a helyzeten, hiszen a szóbanforgó kanadai tartomány ellenséges viselkedése nem szűnt meg, hanem fokozódott.
A Királyság könyv 13. fejezete tehát nem egy hiteles történelmi beszámoló, nem egy kísérletezésnek a tárgyilagos leírása vagy beismerése, melyet valóban a jó hír vagy a hittestvéreik védelmében tettek. Valójában a quebeci Jehova Tanúit feláldozta az akkori szervezet vezetése és éveken keresztül fölöslegesen kényszerítette őket mártírszerepbe, hogy így is növelje a szervezet ismertségét és szimpátiát ébresszen az áldozatok iránt olyanok körében, akik nem ismerték a részleteket. Azokat pedig, akiket ténylegesen meghurcoltak, hősökként mutatták be a kiadványaikban.
Ma, 2017-ben pedig azt állítják, hogy azokra a jogi procedúrákra, a sok szenvedésre, károk elviselésére, Jehovának volt szüksége ahhoz, hogy törvényszéki győzelmek által bizonyíthassa, hogy a Királysága uralkodik. A 4 oldalas Quebec brossúra minden sora, a bibliaversekkel együtt bizonyítja, hogy mennyire távol áll ez a valóságtól. Aligha lehet ettől gusztustalanabb provokációt elképzelni csupán emberi ügyekre vonatkoztatva is, de, hogy mindezek a módszerek Isten vagy Jézus Krisztus eszközei lennének, azzal a céllal, hogy jóindulatú embereket vonzzanak egy botrányairól elhíresült gyülekezetbe, az kifejezetten az ő káromlásukat jelenti.
A 13. bekezdésben bemutatott eset szerint a hatóság elmarasztalt egy Tanú családot a Quebec … szórólap terjesztése miatt, mivel az szerinte ellenségeskedést szít. Az ítélőbíró szavait, ugyanez a bekezdés így minősíti:
A bírónak lényegében ez volt az álláspontja: bűncselekménynek számít elmondani az igazságot!
Az most mellékes, hogy a szervezetnek a mai napig ugyanez az álláspontja, ha Jehova Tanúinak bűneiről mondják el az igazságot, annyira, hogy tagjainak egyenesen megtiltja az ilyesmi megvizsgálását, ha pedig mégis megteszi valaki, azt egyszerűen kiközösítik, így valójában bűnnek minősítve azt amit a Biblia nem csak enged, hanem ajánl is. De természetesen a Bíró nem ezt mondta és az előzményekből világosan látszik, hogy sem a tájékoztató nyomtatványuk, sem a mai beszámoló az eseményekről nem tárgyilagos. A Quebec … nyomtatvány nem csak egyszerűen „elmondta az igazságot”, a tényeket, hanem sommás véleményeket, minősítéseket, ítéleteket közölt vallási vezetőkről, közfeladatokat végző hivatali személyekről, állami szervek munkájáról. Eleve az volt a célja, hogy Jehova Tanúi véleményét ismerjék meg minél többen, az pedig nem az igazság, hanem csupán a dolgoknak az egyik oldala volt. A Quebec … szórólap azonkívül, hogy néhány bibliaverset vádlón használ az ellenfeleikkel szemben, semmiféle jó hírt vagy királyságüzenetet nem tartalmazott. Ennek ellenére ezek a bekezdések következetesen a Királyság jó hírének megosztásaként aposztrofálják annak terjesztését és Igazságként a tartalmát, pl. a 14. bekezdésben is.
Természetesen semmivel sem lehet igazolni a huliganizmust, vandalizmust, erőszakot és vallási intoleranciát, melyet a Quebeci csőcseléktámadások jelentettek a ténylegesen békés szándékú Jehova Tanúi hírnökeivel szemben. De attól, hogy a felsorolás erőszakos tetteiben a szervezet akkori képviselői valóban nem voltak bűnösök, a vallási intorenciát azért rendesen bemutatták azokkal az eszközökkel és módszerekkel, ahogyan ők képzelték hatásosnak. Még véletlenül sem úgy, ahogy a Biblia támogatja ezt vagy ahogyan csupán ténylegesen az evangéliumok tartalmazzák Jézus Krisztus példáját. Nem! Jehova Tanúi a mai napig sem tolerálnak egyetlen más vallást sem. Valóban nagy különbség, hogy ezt csupán verbálisan fejezik ki, de attól még intoleranciának nevezik azt amit csinálnak, de ők ezt csak másoknak róják fel.
Vajon mit értek el a szórólapozás kampányával Quebecben?
A 12. bekezdés bevallja, hogy a büntetőeljárások száma megduplázódott. Allítólag a tanúk száma is megtöbbszöröződött és ezt a 14. bekezdés a szórólapos kampánynak tulajdonítja.
De tényleg egy isteni módszernek kell tekinteni a botrányokat, amit annak érdekében idéz elő közvetve a Teremtő, hogy növekedjen Jehova Tanúi létszáma?
Egy botrányos és valóságosan is gyűlöletkampány járul hozzá a Királyság jó hírének a terjedéséhez? Így valójában botrányhőssé téve a tanúkat, Istenükkel együtt? Így szerez dícséretet a nevének egy Teremtő és a népe?
Teljesen mindegy is, hogy kinek volt igaza, ki mit követett el benne és ki gyűlölködött jobban. Egy 2017-ben megjelenő keresztény kiadvány, az Igaz Istent vagy a Fiát vagy a népét, valamelyiket ezek közül, hősnek mutat be egy évekig elhúzódó gusztustalan botrányban és mindezt a Királyság jó hírének nevezi!
Ez jó hír, ez bibliai üzenet, csak azért mert a Tanúk száma növekedett?
Nem tudjuk már meg sohasem, hogy mi lett volna, ha valóban CSAK a tiszta bibliai üzenettel és módszerrel prédikálnak, de azt egész biztosan nem lehet kijelenteni és még utalgatni is szégyen rá, hogy botrány és gyűlöletkampány nélkül nem lehetne gyarapítani Krisztus igazi követőinek létszámát. Másfelől a Királyság, ill. a Király győzelmére miért kellene 4 évig várni? Jézus Krisztus türelmes a földi, emberi, végsősoron a sátáni igazságszolgáltatás bürokráciájával szemben, amikor a hirdetőmunka állítólag sürgős a vég idején?
A 15. bekezdésben Glen How, Jehova Tanúi ügyvédjének szavaival is megerősíteni igyekszenek azt az illúziót, hogy Isten Királysága győzött. Az ügyvédek, jogászok és végsősoron a jogi csaták eredményessége köztudott, hogy csupán az érvelés tudománya és nem törvényszerűen, az igazság győzelmének bizonyítéka. A jogászok általában nem az igazság kiderítésére törekszenek, hanem az ügyek megnyerése, az ügyfelek védelme, a vádlottak támadása a céljuk. Ezt az eljárást és a benne alkalmazott módszereket összekeverni isteni ítéletekkel és célokkal, nem kis tévedés, ha egyáltalán itt lehet erről beszélni és nem az olvasók szándékos félrevezetéséről van szó.
Egy ügyvéd kommunikációs bravúrja csupán a tehetségét jelenti. Automatikusan nem bizonyulhat isteni támogatásnak és erre a legjobb példa, ami néhány éve Oroszországban zajlik. Ott aztán mindenféle ítélettel lehetett találkozni az elmúlt évtizedek során. Őket vajon támogatja vagy bünteti Jehova Tanúi istene?
A 17. bekezdés kijelenti, hogy
17 Az első századi keresztényekhez hasonlóan mi sem „házalunk az Isten szavával”… Ennek ellenére néhány kormány megpróbálja szabályozni a prédikálómunkánkat a kereskedelemre vonatkozó törvények által.
De az, hogy néhány évtizede nincs meghatározott ára a nyomtatott vagy digitális irodalomnak, még nem jelenti azt, hogy abban az időben amikor volt, nem lehetett volna jogosan házalásnak tekinteni azok vagy az előfizetések terjesztését. A 80-as évekig, tehát közel 100 éven keresztül pénzért terjesztették a „jó hírt” tartalmazó eszközöket, vagyis ezalatt az idő alatt biztosan nem hasonlítottak az első századi keresztényekhez, itt mégis az ellenkezőjét állítja a bekezdés.
A 23. bekezdés örömmel üdvözli az amerikai legfelsőbb bíróság döntését, jelentős jogi győzelemnek nevezve azt.
Megerősítette, hogy valóban keresztény szolgák vagyunk, nem pedig házaló ügynökök. 1943-ban, ezen az emlékezetes napon Jehova Tanúi 13 perből 12-t megnyertek a legfelsőbb bíróságon
Először is a gyakorlatban az, hogy zavarják-e a tanúk a közrendet a nézőponton múlik, de nem a bíróságén. Az csak egy dolog, hogy ezt a nézőpontot emberi törvények is szabályozzák, de az, hogy kit és mi zavar valójában, az teljesen egyéni. Jézus Krisztus pedig, ellentétben a legfelsőbb bíróság döntésével, erre az egyéni nézőpontra hivatkozott amikor lényegében jogi tanácsot adott, a Máté 7:12-ben.
Ezért mindazt, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is tegyétek meg velük, mert ez a lényege a Törvénynek és a Prófétáknak.
Jézus törvénynek nevezi az emberek (pontosabban mások) érzéseit, vágyait, szó szerint akaratát! Akkor milyen jogi győzelem az, ha egy hatóság megállapítja, hogy nem zavarjuk a közrendet, viszont a „köz” megbolondul a hangszórós autóktól vagy ha kéretlenül meglátogatják őket olyan üzenetekkel, melyek néhány évente elavulnak.
Miért csavaros eszű jogászoknak és bíróságnak kell kijelenteni, pontosabban „megerősíteni, hogy valóban keresztény szolgák” Jehova Tanúi és nem házaló ügynökök. Ez talán sokkal egyértelműbb lenne, ha legfeljebb Bibliát vinnének magukkal a szolgálatba és nem a gyakran változó emberi filozófiákat tartalmazó könyveiket.
Másfelől 13 perből, 12-t nyertek meg, ez több mint 90%-os törvényszéki győzelem, miközben ugyanezen időszak, ugyanezen ügyeinek arányát a korábbi történelemkönyv csupán 60%-osra teszi (71 megvizsgált ügyből 47 megnyert ügy). Itt nem csak annak van jelentősége, hogy Jehova vagy Jézus emberi törvényszékek elé viszi a Királyság ügyeit, sőt még annak sem, hogy jelentős eltérés van az 1993-as és a 2017-es történelemkönyvek adatai között. A vesztes per(ek)nek is nyilván Jehova Tanúi vádlottai voltak, akik ugyanúgy bíztak a győzelemben, mint a győztes ügyek résztvevői. Tényleg annyira kicsinyes a Teremtő, hogy azt az 1-et már nem tudta volna „nekik adni”?
Nehéz elképzelni, hogy miért nem szégyellik így bemutatni a világmindenség tulajdonosát. Ez önmagában is végtelenül kínos lenne, de, hogy még bibliai megfogalmazás is létezik ezzel kapcsolatban, ráadásul Jézus Krisztustól, akit végig ezeknek a gyalázatos és kicsinyes tetteknek a hátterébe kellene képzelni, ez méginkább megerősít azzal kapcsolatban, hogy azok a magyarázatok amiket itt nagy igyekezettel a törvényszéki győzelmekhez fűznek, abszolút nem állják meg a helyüket és nem csak egyszerűen nélkülözik a szentírási alapot, hanem pontosan ellentmondanak azoknak.
A Lukács 6:37, 38 csak egy példa a sok közül, ami így szól:
37 Ezenfelül, ne ítéljetek meg többé senkit, és semmiképpen nem ítélnek meg benneteket; és ne bíráljatok többé senkit, és semmiképpen nem fognak bírálni titeket. Mindig bocsássatok meg, és nektek is meg fognak bocsátani. 38 Legyetek adakozók, és nektek is adni fognak. Jó mértéket, megnyomottat, összerázottat és csordultig teltet öntenek majd öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak mérni nektek viszonzásul.”
Milyen messzire jutott a szervezeti magyarázkodás ezektől a Krisztusi szavaktól! Jézus Krisztus azt állítja, hogy csupán az emberek is bőkezűek lesznek azokhoz, akik maguk is adakozók. Ez igaz lenne az emberekre, de a Teremtőre nem!? A Teremtő Isten, akinek az amerikai szolgái bőségesen adakoznak az idejükből, energiájukból, nem törődve a költségekkel, kényelemmel, fájdalommal, a szabadságukat is kockáztatva, mindezt úgy hálálja meg, hogy a 13-ból, csak 12 ügyet segít győzelemre?
Ez még emberi szempontból is annyira elképzelhetetlen, de hogy minden további nélkül Istennek tulajdonítják, úgy, hogy egyetlen szó magyarázat sem követi a későbbiekben, ez egészen biztos, hogy sértésnek számít.
És mi a magyarázata annak, hogy még a nem 100%-os törvényszéki győzelmeket is isteni gondviselésnek kell tekinteni? A 34. bekezdés válasza erre így szól:
Emberi szemszögből nézve tehát a bíróságoknak nem áll érdekükben, hogy a befolyásos vallási és politikai ellenfeleink ellen döntsenek, és a mi oldalunkra álljanak. De a bíróságok újra meg újra a mi javunkra döntöttek!
Tehát azt állítják, hogy általában az emberi bíróságok (és ahogy láttuk a fejezetben, még legfelsőbb bíróságokról is szó volt), nem az igazságosság vagy törvényesség alapján döntenek, hanem úgy, ahogy „érdekükben áll”! Ezzel gyakorlatilag korruptnak és igazságtalannak neveznek minden bíróságot, mégis képesek igazságnak és győzelemnek tekinteni azt, amit az ilyen minősítésű jogi szervezetek biztosítanak számukra. Ha pedig ez a jogrendszer kiváltságokat biztosít a szervezet számára, de időnként korlátoz is, akkor mély megdöbbenéssel, szórólap és levélkampányok által, nemzetközi bíróságokhoz rohanva kiáltozzák világgá, hogy milyen tisztátalan kapcsolatuk van a jogászoknak, rendőröknek, politikusoknak a hamis vallással, a kereskedelemmel, stb.
Ezek olyan ellentmondások a szervezet kommunikációjában és viselkedésében, amiknek igazolására egyetlen bibliai példa sem létezik.
